Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Hogyan definiálná a nemzetállamok szerepét a 21. században?
Elsőként is a 19. századba mennék vissza, és hasonlítanám össze az akkori helyzettel. Abban az időszakban az európai államok (a mainál jóval kevesebben) óriási gyarmati és gazdasági birodalmak voltak, a tudományos és technikai haladás csúcsán voltak, és keményen dolgoztak a különféle társadalmi polarizációk megoldásán vagy legalább enyhítésén. Úgy tűnt, a nemzetállam a nyugati történelem végső célja. Ma egészen más a helyzet.
Az államok száma drámai módon nőtt, miközben méretük csökkent, és a relatív vagyonuk, gazdagságuk is csökkent; sok nem Európán kívüli ország már régen megelőzte a Nyugatot a haladás szempontjából; és végezetül azok az államok, amelyeket ma „civilizációs államoknak" tekintenek, mint Kína, India, Brazília és még Oroszország, folyamatosan kihasználják a területükből és népességükből származó hatalmas előnyüket.
Ugyanakkor az európai nemzetállamok számos új kihívással néznek szembe. Egyrészt gazdasági és intézményi összefonódásuk olyan szoros lett, hogy erősen függenek a békés együttműködéstől; másrészt számos olyan nemzetközi elkötelezettségbe léptek, amelyek egyedileg korlátozzák autonómiájukat. Mivel a független, apró nemzetállamokhoz való visszatérés a jelenlegi körülmények között nemcsak megvalósíthatatlan, hanem geostratégiai szempontból is katasztrófa, ez arra a következtetésre vezet minket, hogy Európának csak akkor van politikai jövője, ha államai szorosan együttműködnek - de természetesen nem a mai Európai Unió formájában.
Mi a nemzetállamok szerepe a mai Európában?
Nyilvánvaló, hogy nemcsak az európai nemzetállam szerepét kell újradefiniálni, hanem magát az Európai Uniót is át kell alakítani annak érdekében, hogy illeszkedjen az új realitásokhoz. Az Európai Unió jelenleg a nemzetállamokat össze akarja törni a globalista ideológia előmozdítása érdekében. Ennek ellenkezőjére lenne szükségünk: egy olyan EU-ra, amely megvédi a nemzetállamokat a nyugati civilizáció érdekeinek védelme érdekében. Ezt igyekeztem meghatározni a közelmúltbeli „Renovatio Europae" című könyvemben is, ahol felvázoltam, hogyan kell kinéznie egy ilyen reformált EU-nak.
Be kell látnunk, hogy egyelőre a nemzetállamok a valódi garanciák a demokrácia és a kulturális identitás megőrzésére, de túl gyengék lettek ahhoz, hogy megvédjék érdekeiket olyan erőközpontokkal szemben, mint Kína és az Egyesült Államok, vagy olyan globális fenyegetésekkel szemben, mint a bevándorlás vagy az iszlamizmus.
Ezért van szükségünk az európai hazafiság egy új formájára, amelyet én „hesperializmusnak" hívtam: meggyőződésem egyrészt egy új európai együttműködésre hivatkozik, amely civilizációnk létfontosságú érdekei köré összpontosul, és olyan hagyományos értékekre épül, mint például a család, kereszténység, hazaszeretet, természettörvény, szociális piacgazdaság és nagyon korlátozott bevándorlás, másrészt tiszteletben tartva a nemzetállamok autonómiáját minden olyan kérdésben, amely nem egész Európa fennmaradásához kapcsolódik.
Mennyire hasonlít a mai Európai Unió a széthulló Római Köztársasághoz?
A jelenlegi válság és a Római Köztársaság bukása és hanyatlása közti hasonlóságok sajnos meglehetősen megdöbbentőek, amint ezt a „Birodalommá válás útján" című könyvemben megpróbáltam bemutatni: munkanélküliség, tömeges bevándorlás, demográfiai hanyatlás, szegénység, a család felbomlása, materializmus, szekularizáció, gyenge oktatás, államadósság, demokratikus deficit, túlzott mértékű szociális költségek, a reform szűk keresztmetszete, a bűnözés, párhuzamos társadalmak létrejötte, üzleti befektetések elvándorlása, terrorizmus, fundamentalizmus, spekuláció, plutokráciák, identitásvesztés, aszimmetrikus háborúk, és Cicerót idézve az a helyzet, hogy a saját országában idegennek érzi magát az adott egyén, mindezek a tényezők nem fundamentálisan új dolgok.
Valójában olyan szorosan visszhangozza a késő római köztársaság helyzetét a mostani EU, hogy az mélyen zavaró, még inkább, ha figyelembe vesszük a következményeket. A Római Köztársaság válsága évtizedekig tartó polgárháborúhoz és egy tekintélyelvű állam megjelenéséhez vezetett, amely az utolsó eszköz a széttagolt társadalom stabilizálására; és ha átgondolom Nyugat-Európa helyzetét, azt gondolom, hogy hasonló eredmény nem biztos, hogy valószínűtlen - inkább ellenkezőleg.
Mi lehet a kiút a jelenlegi európai válságból?
Két forgatókönyv létezik. Akár az európai polgárok is rájönnek, hogy a politikailag korrekt, baloldali-liberális elitek által választott jelenlegi út katasztrófához vezet, és beleegyeznek az európai intézmények reformjába a fent hangsúlyozott „hesperialista" irányvonalak mentén - ami nagyon valószínűtlen, de optimális megoldás. Vagy a jelenlegi folyamatok a következő években is folytatódnak, ami sajnos sokkal valószínűbb. Akkor nem lesz sok tennivaló, mivel Nyugat-Európa először valamiféle politikailag korrekt despotizmusba torkollik, mielőtt a hatalmas nyugtalanság időszaka közepén találná magát, amikor a társadalmi, etnikai, kulturális, vallási és politikai megosztottság már nem fedhető el.
Kelet-Európát legalábbis egyelőre kevésbé érintik ezek a fejlemények, mivel sikerült megőriznie hagyományos identitását, és még mindig ellenáll a Nyugatot jellemző számos politikai rendellenességnek.
Ha képes lesz kitartani ezen a pályán és ellenállni az európai intézmények egyre növekvő nyomásának, akkor komoly esélyek vannak arra, hogy a Kelet viszonylag sértetlen maradhat a Nyugat előtt álló problémákkal, és tíz vagy húsz év alatt talán még az európai együttműködés új formájának magja lesz, miközben a Nyugat káoszba sodródhat. A következő évek meghatározóak lesznek ebben a tekintetben.
